Káeurópai sors. Mintha nem tudnád; születésed pillanatában részese vagy. Mintha csak egyetlen pillanatig is kétséges lett volna, hogy ez a keserédes végzet utolér. Mintha nem lennél Te is csak egy a sok közül, akiknek már születésük pillanatában tragédiák övezték életvonaluk fő barázdáit.
Pedig nem mindig gondolkodtál az életről ilyen sötéten. Volt ugye az ártatlan gyermekkor; máig visszasírod. Mikor még minden úgy volt és ahogy, amikor és oly sokféleképpen, ahogy Te szeretted volna. Mikor nem számított se pénz, se idő, csak a pillanat öröme; a felfedezésé. Filozófiai eszmefuttatásokat kergettél a világról és arról, hogy azt a bizonyos világot két fő mozgatórugó alkotja; a jó és a rossz. Ilyen rohadt egyszerű volt. Ja, és arról fantáziáltál, hogy van a szív és az ész, ezek különféle parancsokat osztogatnak, és miután meghallgattad mindkettőt, döntöttél egy-egy kérdésről. Csak magad voltál, és élvezted az egyedüllétet. És meghallgattál mindent és mindenkit, és volt füled, és volt szád, és voltak érzékszerveid, s ezeknek funkciója. És úgy érezted önmagad lehetsz, egy vagy a sok közül, de egyetlenegy. És a többiek pedig, mind-mind mások, és ez így a szép, és ez így a jó, és minden találkozás egy felismerés volt, és minden érintkezés egy élettapasztalat. És a tapasztalataidat felhasználtad, és hitted továbbra is, hogy létezel, és van előre, és minden nap öröm volt felkelni.
És jöttek az őrült tinédszer évek. És láttad, hogy vannak olyanok, akik már egészen teljesen úgy viselkednek, mint a felnőttek, és elkezdett érdekelni, hogy ez miért jó. És próbáltál Te is úgy viselkedni, mint a felnőttek, és a többiek, és szívtad a dohányt, először csak egy-egy szálat, mert eszméletlenül irritálta a torkodat, és nem értetted, hogy ez miért jó, de Te csak szívtad tovább, és szívtad már a napi egy dobozt is, mert úgy könnyebb volt szóba elegyedni másokkal, és már-már teljesen felnőttnek érezted magad, és kocsmába jártál, és igen, végülis egy iciripiciri büszkeség előbukkant, mikor a buszon hazafelé elmesélhetted a nálad két évvel idősebb ismerősödnek, hogy dohányzol és iszol, mert ő meg még nem is. És bulikba jártál, és volt piros csíkos Adidas melegítőd, és kéksuhogós Nike trénered is, de a kettőt sosem vetted fel együtt, mert mindig márkahű uniformokban fociztál. És megvolt az első behányós estéd, a híd alatt, és felírtátok az osztályotokat, hogy "10. B IS THE KING", és büszke voltál magadra, és úgy érezted, tartozol valahová. És hajtottad a csajokat, és a csajok bírtak, és az osztályból majd' az összes csajjal összejöttél, és azt hitted az egész csak egy fura játék és végülis az is volt.
És aztán jött ez a kattanás, magad sem értetted, most sem érted miért, vajon ki az igazi barát, és ki nem, és kik ezek az emberek, akik felnőttnek képzelik magukat, mikor olyan jó gyereknek lenni, és az a felnőttek világa, az a mégundorítóbb látszatvalóság, vajon kinek jó ez, és egyáltalán; miért kéne ezt utánozni, és befordultál, és nem jártál sehová, és még a gimiben is egyedül ebédeltél, pedig lettek volna, akik csak magadért keresik a magad társaságát. És hónapokig csak kerestél, kerestél valamit, mindegy, hogy mit, egyedül bóklásztál a városban, és találtál érdekes helyeket, és találtál egy lemezboltot is, ahol még tartanak régi bakeliteket, és vannak olyan zenék, amik máshol meg nincsenek is. És oltottad magadba a mindenféle máshol nem hallható dolgokat, és olvastál egzotikus helyekről, és otthon berendezted a szobádat, és kialakítottál egy saját kis zugot, ahol valahogy megpróbáltad kifejezni magadat. És rajzoltál, és festettél, és szobrokat gyártottál anyukád lesajnált konyhai segédeszközeiből, és verseket fabrikáltál, és az ősrégi 486-osodon a DOS alapú programoddal próbáltál remixeket farigcsálni azokból a számokból, amiket a barátaiddal különféle bútorok és egyéb gépek hangjaiból csikartatok ki. És mikor lejátszotta a sulirádió sanda mosoly jelezte a büzskeséget, hogy mindenki kiment az osztálytermekből a Ti, igen a Ti zenétekre. És elkezdtél nyitni de nem tudtad milyen irányba és maradtál magadban és tárasaságban is magadban és mindig egyedül és nyitottabban. És azt hitted újra szerelmes vagy, de még az előző sem volt az, és jöttek a főiskolás évek és el is röpültek hamar. És kipróbáltál új dolgokat és elfelejtettél régieket, de közben semmit, de semmit az ég egy világon nem tanultál, és akik azt hitték, a legnagyobb tudás birtokában vannak, így visszagondolva csak gyenge blöffölők lehetnének az élet elbaszott kvízjátékában. Szépen csendben bebuknák a negyvenmilliós kérdést, és kénytelenek lennének üres zsebbel távozni. Már ha lenne ilyen kvízjáték. Haha.
És találkoztál hasonszőrű emberekkel és próbáltál barátkozni és ismerkedni a magad módján, alaposabban, de jóval óvatosabban, és a hasonszőrű barátaiddal hasonszőrű rendezvényeket szerveztetek, és azt hitted, ha nem is a világot, de a környzeted figyelmét ráirányíthatod a neked tetsző dolgokra. És azt hitted, tartozol valahova megint. És megbecsültél, és csalódtál, és mérges voltál, és volt akik hiányoztak, és workshopokon szerepeltél, és nagyrészt rosszul, de olykor jól érezted magad. És volt olyan is, hogy nagyon is jól, de nagyon nagyon jól, és olyankor szívesen megállítottad volna az időt, és örökre úgy maradtál volna, és volt olyan is, hogy azt hitted, hogy megláttad egy lány szemében az egész sorsodat, és az ő sorsát is, és volt, hogy ez a két állapot egy közös, boldogan terjeszkedő halmazt alkotott. És kialakítottál egy elméletet, hogy minél keletebbre mész, és minél szegényebbek az emberek, annál őszintébbek és egyértelműbbek és annál őszintébb és egyértelműbb minden. És keményebb is, de ugyanakkor őszintébb. És ezt gondoltad, és próbáltál utazni minél többet, hogy ezt bebizonyítsd. És elhitted magadnak, és valahol hiszed a mai napig is. És közben elvégezted a főiskolát és négy év távlatából, azóta is, visszhangszerűen egy szó az, ami beurik róla: vicc. Blöff. Média-hekk. Nevetség tárgya. És mentél tovább és voltak rózsaszín álmaid az életről és a későbbi boldogulásodról.
És maradtál egyhelyben és hazaköltöztél és kerested a helyed és vártad hogy kijelöljék számodra de nem történt és elkezdtél dolgozni a helyi TV-nél, és próbáltál alkalmazkodni és azóta is próbálsz mert "alkalmazkodás nélkül nem megy", és ez egy "erősebb kutya baszik világ" és hiába Nyugat-Magyarország ez mégis a kibaszott Balkán bármennyire is próbálják ezt az ország nyugati felén élő magyarok elfelejteni és trendi ruhákban járni autóval küldeni egyetemre 30 évesen céget vinni ezt nem mindenki teheti meg magának és gyakran kiderül hogy a lízingelt kocsit is alig tudják fizetni és a hátsó hangfalakból dübörgő mélytől itt is lassan szétesik a kasztni és bár lehet hogy jobbak a fizetések mint az ország másik felében a 12 óra plussz után marad a jól bevált recept a jól bevált menekülési útvonalakkal csak semmi extra pure magyar találékonyság vagy szivacsosra inni magad amíg olyat csinálsz amit később magad is megbánsz vagy mehet a nyerőgépbe a többi és amúgyis tökmindegy azt sem tudod miért dolgozol annyit és azt sem tudod hogyan kerültél ide neked csak dolgozni kell mert a két gyerek, a havi törlesztőrészlet, nem is tudod hogy kerültél bele, biztos a sors, az a rohadt Káurópai sors tehet róla. Vagy lehet hogy már születésedtől fogva ezt a szart szánta Neked az élet? Nem hiszem.
Te sokkal jobb vagy ennél. Hidd el.
